Kedves idelátogató!

Ezen az oldalon Sólyom Imrétől, Micitől, zenésztársunktól, barátunktól búcsúzunk. 2010-2014 között nagyjából 300 koncerten játszottunk együtt. Sokszor énekeltük a koncert végén, hogy „az út véget ért, mesénk ideje lejárt”. Mégis, mindig azt gondoltuk, hogy ezen az úton mindannyian újra és újra tovább megyünk, és fut velünk a szekér remek kalandok felé, ahol együtt örül felnőtt s gyermek egyaránt. Imre útja azonban 2014. január 28-án véget ért, és nekünk az a feladatunk, hogy megértsük, miről szólt az ő meséje. Mit tanulhatunk tőle, mit őrizhetünk meg belőle.

Imre útja ’65 szeptemberében kezdődött Gyöngyösön, ahol a 6-os iskola után elektrolakatosnak tanult, majd egy karácsonyra kapott gitárral a zene felé kanyarodott. Budapesten, a III. kerületi Állami Zeneiskolában népzenét tanult, majd a gyöngyösi Vidróczki néptáncegyüttes állandó zenésze lett. ’87-ben Tímár Sándorral és Balog Edinával megalapította a Kolompos zenekart. Itt megtalálta azt, amit a legjobban szeretett csinálni: gyerekekkel játékosan barangolni a népzene, népi kultúra világában. Soha ki nem hevert törés volt az életében, amikor a kolomposoktól meg kellett válnia ’94-ben. Ez után megfordult a Vígszínházban, a Hungexpón, sok mindent elvállalt. A következő évben megalapította a Kalapos együttest, akikkel magyar, ír és klezmerzenét játszottak itthon is, de főleg svájci nagyvárosok utcáin nagy sikerrel. 2002-től a Music Station No. 3. country-trió tagja volt, akikkel elnyerték a németországi Pullman City Country Zenei Díj 2. helyezését egy hónappal megalakulásuk után. 2006-ban e csapattól is meg kellett válnia. Közben titkári állást vállalt az ELTE Gyógypedagógiai Karán, ahol megbecsült tagja lett a közösségnek, 2009-ben Trefort Ágoston díjat kapott kimagasló egyetemi tevékenységéért. 2010-től bőgőzött a Katáng együttesben, így ismét gyerekeknek játszhatott. Ő lett Sólyom mester, a varázsló. Nálunk végre újra úgy érezte, a helyére került. Nemcsak a zenéért lelkesedett, barátokra is talált. 2011 végén derült ki betegsége, ami ellen aztán több mint 2 évig kitartóan küzdött. Ehhez a küzdelemhez szülei és párja, Ildikó szeretete és a gyerekközönség vidámsága adott erőt és reményt, ami nélkülözhetetlen volt a számára. 2013. október 10-én, Vácon állt utoljára színpadon. E koncertről – valahogy véletlenül? – felvétel készült, melyen még viccelődni látjuk őt, pedig már rég tudta, nagy a baj.

A kezét már nem szoríthatjuk meg, s nem halljuk többet azt a vidám halihót, amivel mindig köszöntött minket. De hallhatjuk bőgőjátékát, énekét a lemezeken, amiken játszott. És meg kell őriznünk az útravalót, amit tőle kaptunk. Mindazt, amire az élete, példája megtaníthat minket. Örülni az egyszerű dolgoknak, nem kitűnni vágyni, de mindent megtenni a családért, a közösségért, és nem tűrni az igazságtalanságot senkitől.

Imre a legnagyobb örömét egyszerű dolgokban lelte. Akkor látszott a legboldogabbnak, ha kezében volt a hangszer, szólt a zene és vidám arcok vették körül, vagy ha terített asztalnál ült a barátaival, és mesélhetett kedvére a régi kalandokról. Ahogy egy régi zenészcimbora mondta róla: „Micit mindig is sokra tartottam életigenlő és "Csináljuk, hadd szóljon!" magatartásáért. Ritka az ilyen pozitív gondolkodású ember manapság." Bár sok megpróbáltatáson ment keresztül, melyek nagyon megviselték, ezt a pozitív hozzáállást, az életörömöt nem tudták elvenni tőle.

Imre nem hagyta magát. Sok méltatlanság érte, többen akarták kijátszani, megrövidíteni, olyanok, akikben pedig megbízott. Ő mindig hű maradt az elveihez, nem adta fel. A végsőkig harcolt a sunyiság, az igazságtalanság, később a betegség ellen, legyen bármilyen erős az ellenfél, bármilyen esélytelen a küzdelem. Győznie nem mindig sikerült. Életében többször is szinte mindent elvesztett, amit addig rengeteg munkával felépített, zenekart, lakást, kapcsolatokat. De újra és újra talpra állt, és bár a maga módján erősen hitt Istenben, mégsem tőle várta a megoldást a gondjaira. Nem szégyellte a munkát elölről kezdeni, és megtalálni az örömét abban, amije éppen volt, azokkal, akiket szeretett.

Imre szerény, érzékeny ember, és főleg igazi csapatjátékos volt. Olyan, aki nem tolja magát előtérbe, nem magát mutogatja, hanem minden erejével a csapat szekerét tolja, hogy az egész lóduljon előre, akkor is, ha ő éppen nem látszik mögötte. Éppen ez talán a legfontosabb dolog, amit meg kell tanulnunk tőle, hiszen ez az, amit manapság oly sokan elfelejtünk. Holott a közösség, az egy irányba húzás teheti az embert igazán erőssé és boldoggá. Alázat kell ahhoz, hogy felismerjük, nem ÉN vagyok az első, hanem MI, együtt azokkal, akik fontosak nekünk. Imrében ez, amióta ismertük, mindig megvolt. Sokat tett a szüleiért, családjáért, barátaiért, lehetett rá számítani, ugyanúgy, ahogy a zenekar is támaszkodhatott sallangmentes, vérpezsdítő bőgőjátékára.

Elszállt a Sólyom, üzente Imre. De velünk marad mindig. Szóljon érte a Harang (Horgas Béla – Kaczúr Csilla).